Negyedik fejezet:
A fejezet középpontjában egy alumínium feldolgozó cég, az
Alcoa. Az új vezérigazgatói pozícióba Paul O’Neil érkezik, aki a részvényesek
nagy meglepődésére azt tartja a legfontosabb változásnak, hogy a munkavédelmet
növeljék a vállalatnál. Senki nem értette. Paul terve az volt, hogy a
munkavállalókban egy szokást megváltoztat, aminek hatására a változások továbbgyűrűznek.
Ha megfelelően választjuk ki a kulcsszokást, és azt megváltoztatjuk, akkor az
egy láncreakciót indít el. O’Neil a baleset számát nullára akarta csökkenteni,
amihez radikális változtatásokra volt szükség. Ha valaki megsérült egy üzemben,
az üzemvezetőnek egy napon belül értesítenie kellett erről O’Neil-t. Az
üzemvezetőknek ezáltal szorosabb kapcsolatba kellett lépniük a
műszakvezetőkkel, hogy egyből értesüljenek a balesetekről. O’Neil szerette
volna ha a dolgozók is beszállnak a munkavédelem megszervezésébe, így megadta a
telefonszámát, ha valakinek ötlete támad, nyugodtan hívja fel őt. A melósok a
biztonsági kérdések mellett más személyes tapasztalatokat és tanácsokat is
elmondtak, amivel sikerült növelni a termelékenységet is.
![]() |
Paul O'Neill |
A rész másik szereplője Michael Phelps, akit az úszóedzője
nevelt az olimpiai bajnoki címre. Megvolt minden adottsága ahhoz, hogy bajnok
legyen, de ennyi nem elég. Tinédzser korában az edzője azt mondta neki, hogy
amikor hazamegy és lefekszik, játssza le a fejében a videót, ami nem egy igazi
videó volt, hanem Phelps fejében a tökéletes futam. Amikor úszott, az edzője
Bowman hangosan bíztatta, hogy tegye be a videót. A fiú egyre jobb lett, mígnem
az apró győzelmekkel eljutott az olimpiáig, amit meg is nyert.
![]() |
Phelps és Bowman |
Ötödik fejezet:
A fejezet egy része egy Travis nevű srácról szól, aki 16
évesen kibukott az iskolából, és egy munkahelyen sem bírt megmaradni, nem volt
akaratereje. A helyzetén a Starbucks kávézó segített, ahol a munkavállalók sok órás képzéseken vesznek részt. A Starbucks hihetetlen gyorsuló terjeszkedése a minőség
romlásához vezetett, amit nem lehetett megengedni, ezért volt szükség a
továbbképzésre. Ezeken a továbbképzéseken a dolgozók önuralmát és akaraterejét
szerették volna képezni. Kezdetben edzőtermi bérleteket kaptak, ám ez nem járt
sikerrel. A megoldás ugyanaz volt, ami egy skót ortopéd intézetben működött.
Felkellett írniuk, hogy mit csináljanak olyan esetben, amikor ütközőponthoz
érnek. Az ortopéd betegeknél ez olyasmi lehetett mint a fotelből felkelés, ami
ellen felkellett írni, hogy ha fájdalmat is érez pár lépést tegyen meg, és
akkor már kibírja a célig. A felszolgálók esetén ez a vendég elégedetlensége,
kiabálása lehetett. Ha erre a szituációra felkészül a dolgozó, akkor élesben is
sokkal könnyebben fogja kezelni és egész nap megtudja őrizni az akaraterejét.
Az akaraterő megőrzése nagyon fontos, mivel ugyanúgy ahogy
az izmaink, ha használjuk, akkor elfárad. Az akaraterő természetesen
fejleszthető, így az használat esetén is később fogy el.
Kisebb kitérő még ebben a részben, hogy különbség van
aközött, ha valakit szépen kérünk meg valamire, és aközött ha megparancsoljuk
azt. Ha szépen megkérjük, és belecsempésszük, hogy ezzel hozzájárul a
feladathoz, akkor sokkal szívesebben segít, mert úgy érzi, hogy részese
valaminek és fontos a feladata, ellenben ha megparancsoljuk ugyanazt valakinek,
az nem fogja szívesen megcsinálni.
Hatodik fejezet:
Avagy a válság hatalma. A válsághelyzetek megfelelő alkalmat
teremtenek ahhoz, hogy változtassunk a berögzött rossz szokásokon. A Rhode Island
kórházban az volt a megszokás, hogy az orvosok lenézik a nővéreket, ha azok
segíteni is szeretnének az orvosok jó esetben nem veszik figyelembe, rossz
esetben pedig leüvöltik őket. Az ápolók nyílvántartották melyik orvos, hogyan
viszonyul hozzájuk, az egész rendszer feszültséget keltett magába. Egy műtétet
azzal kell kezdeni, hogy mindent átbeszélnek, végigmennek egy rutinon és utána
kezdődhet a műtét, ha egy orvos úgy érezte nincs rá idő, de a szakápoló mégis
elakarta végezni annak csúnya vége lett. Az ilyen esetek miatt rengeteg műhiba
történt, például rossz oldalon fúrták meg a beteg koponyáját, vagy rossz kezét
műtötték a páciensnek. A kórház igazgatója ezt elfogadhatatlannak találta és
egy tréningen próbált változtatni a szokásokon. Sikerrel, ezután szinte alig
történt műhiba a műtőkben és a légkör is sokkal jobb volt a dolgozók között.
A King’s Cross metróállomáson 1987-ben több ember vesztette
életét egy tűzeset miatt, ami megelőzhető lett volna. Az egyik jegyellenőrzőnek
szólt az egyik utas, hogy egy papírzsebkendő ég a mozgólépcső aljánál. Az
ellenőr lerohant és eloltotta a zsebkendőt, ám ahelyett, hogy szólna valakinek,
csak hallgatott mert ez volt a bevett szokás. Senki nem akart pánikot kelteni a
tömegben, illetve nem hívhatta a tűzoltóságot, mert azért egy másik osztály
volt a felelős. Felettese engedélye nélkül nem léphetett senki sem kapcsolatba
a többi osztállyal. A mozgólépcső alatt egyre nagyobb volt a forróság, és a
mennyezetet amelyet többször átfestettek már úgy hogy nem szedték le az előző
réteget (bár ezt valaki kifogásolta, de nem az ő területéhez tartozott a
tűzbiztonság, így nem törődtek vele) a rétegek felhevültek. Ahogy megérkezett a
következő metró az állomásra, a gyulladáspontját elért mennyezet festése
belobbant. A tűzben 31-en meghaltak és rengetegen megsérültek.
![]() |
King's Cross metróállomás |
Hetedik fejezet:
Amikor a vállalatok kitalálják (és diktálják) a
szokásainkat. A Target áruház a hűségkártyáját használva rengeteg adatot
begyűjtött a vásárlóiról. Ezeket az adatok olyanok, mint pl. mikor mit vásárolt
az adott személy, vagy család. Ezek az adatok alapján mindenkinek személyre
szabott reklámújságot és kupont küld az áruház. A vállalatban dolgozó statisztikusok
kitalálják, hogy mit is akar a vásárló, általában amiket már vettek olyat
vesznek legközelebb is, ezért azokra kapnak javarészt kuponokat.
Az újdonsült kismamákat rengeteg vállalat ajándékozza meg a
gyerek születésekor, például a Walt Disney, vagy a P&G. Ennek a lényege,
hogy azoknál a családoknál, embereknél ahol új családtag érkezik, ők a
leghajlandóbbak az új termékek vételére. Így ha a szülők megszokják azokat a
termékeket, amiket az ajándékcsomag tartalmaz, akkor nagy eséllyel később is
azt fogják megvenni.
A Target áruházlánc eléjük akart kerülni, mégpedig úgy hogy
a vásárlási szokásokból kitalálták, hogyha egy nő várandós. Ezt a feladatot
Andrew Pole és csapata kapta meg, akik összefüggést fedeztek fel a várandóság
és a vásárlási szokások között, így a kismamák ezentúl nem tudták titokban
tartani a várandósságot. Viszont féltek attól, hogy ezzel túlságosan
belemásznak az emberek magánéletébe és rossz néven veszik ezt. Ezt mindenképp
kerülni kellett.
2003-ban az Arista lemezkiadó promotálni kezdte az
OutKast-tól a Hey Ya! számot. Az előzetes felmérések alapján a számnak hatalmas
slágernek kellett volna lennie, ám még fő műsoridőben is az emberek
elkapcsolták a rádiójukat, amikor meghallották a számot. Ennek oka az volt,
hogy egy teljesen más jellegű dal volt, mint a többi sláger. Ezért nem
szerették az emberek. Attól érzünk jónak egy számot, hogyha hasonló a többihez,
amikor úgy érezzük már hallottuk valahol. Ekkor magunkénak érezzük a számot és
tetszeni fog. Az emberi agy egyszerűen így fejlődött. Erre az a megoldás
született, hogy tipikus slágerek között kellett játszani a Hey Ya!-t és meg is
hozta az eredményét, egyre kevesebben kapcsoltak el a dalról.
A Target áruházláncnak úgy sikerült elkerülnie, hogy a
vásárlóik megfigyeltnek érezzék magukat, hogy ha benne is volt a kuponok közt a
pelenka, babakocsi egyéb babáknak szükséges termék, de közvetlen mellettük
figyelemelterelő kuponokat is beraktak, például egy lombszívó kupont, ami
teljesen eltérő termék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése